amelyben két világ közé szorul

Beköszöntött a november, a tenger egész sötétszürke. Az októberrel együtt vége lett a szezonnak is, ami azt jelenti: ezentúl csak a hétvégékre nyitja meg Butlins a kapuit a nagyérdemű előtt. Eddig persze nyafogtam, hogy túl sok a munka, soha egy perc szabadidőm sincs... No de most meg épp az lesz a baj, hogy alig akad valami munkaidő, ami pénzileg is rossz, meg kicsit meg is ijedtem ettől a rengeteg szabadidőtől hirtelen: mit is kezdjek vele? Hát igen, a Belgát idézve: ha sok munka van, azabaj, ha nincs sok munka, azabaj.
Különböző mókás szerencsétlenségek folytán adódott úgy, hogy egy hete nem tudtam írni, úgyhogy most viszont van sok mesélnivalóm az utolsó forgalmas hétről!
Amikor kedd este idejöttem a kocsmába internetezni, kiderült, hogy: a) csak 10-ig van internet, de ez nem lett volna baj, mert 9 óra volt - viszont b) őszi óraátállítás óta a gép óráját még nem állították át, tehát ő 9kor már azt hiszi, hogy 10 óra, és kikapcsol... Ezután a csalódás után péntek este megint lelkesen rákészültem, ki is másztam ide, de akkor meg sikerült ciderrel leönteni a laptopomat, és összeragadt a billentyűzet! Tegnap este pedig bezárt a butlinsi drága internetkávézó, amire már ráfanyalodtam volna. Tehát, kérem szépen, ez itten a negyedik próbálkozás, úgy nézzétek!
Múlt héten szerda reggel 11-re mentem a pizza hutba nyitni (az étterem délben nyit, de előtte van 1 órányi összekészíteni való, mindig van egy ember, aki korábban megy be). Még gyakorlatilag be sem léptem, amikor az első mozdulattal sikerült kiborítani a salátabárból öt azaz öt tálnyi salátát, pontosabban a leggusztustalanabb sűrű dresszingeket és majonézes cuccokat! Mondanom sem kell, az egy óra alig volt elég arra, hogy összetakarítsam azt az undorító rendetlenséget, amit sikerült termelnem, nemhogy az egyéb "nyitási munkálatokat" elvégezzem... Visszagondolva nagyon mulatságos, de akkor azért rendesen megijedtem. Az ügyeletes csapatvezető, amilyen az én formám, persze Djon volt, aki mindenkinek olyan megsemmisitő megjegyzéseket tesz, ha bármit elront, hogy az ember majd' elsírja magát, és megvető pillantása láttán legszívesebben elsüllyedne. Ahhoz képest végülis nem volt olyan vészes a retorzió - szerintem szinte meg is sajnált, látván ijedelmemet. Azért nem volt egy jó reggel:)
Halloween napján történt mindez, amikor minden gyerek (és sok felnőtt) beöltözve tette tiszteletét az étteremben - a kedvencem egy ördögfiókának öltözött kisfiú volt, aki műanyag vasvillájával állandóan a fenekemet szurkodta. Ha pár hónapja valaki azt mondják, hogy ilyen velejárói lesznek a munkámnak, hát alaposan meglepődtem volna! De voltak bőven zombik, vámpírok, hullák, és egyéb ínyencségek is:)
Este haza kellett kísérnem egy kedves kolléganőmet, mert fél egyedül menni. Mindenki meg van ütközve ezen, kérdeztem én is, mitől fél. Olyat ugyan nem mondott, amin segítene a hazakísérés, de a halloween szellemében jó kis rémtörténeteket mesélt arról, hogy butlinsban hányan hogyan haltak meg és lettek öngyilkosok... már én is félni kezdtem a végén:) Amúgy szlovák, de a papája magyar, nagyon élvezem, ahogyan magyarul beszél. Ő is szigorúak tűnik eleinte, aznap egy másik salátabáros hiba miatt pl. elfenekelt - nem hasonlat, a szó legszorosabb értelmében:) De ha az első próbákat kiállja az ember, nagyon jófej, kedves lány lesz.
Éjjel mindenesetre féltem még egy jót a kinti hangoktól, dörmbölésektől és hasonlóktól, amik persze eszembe idézték a jó kis szellemtörténeteket is:) Utána meg azért nem tudtam aludni, mert drágalátos Holly szobatársam kiabált és visongott az ajtómnál harmadmagával. Amikor kimentem szólni, hogy legyenek kicsit halkabban, mert reggel dógoznék vagy mi a fene (ez már többször is előfördult, márhogy felkeltettek és udvariasan rájuk szóltam), közölték, hogy mennek haza Walesbe, örökre. E hírnek, bevallom, őszintén örültem - a kísérő hangjelenségeknek mérsékelten. Órákon át pakoltak és vihogtak éjjel, azonban kárpótlásul úgy tűnik, tényleg végleg eltűnt Holly! Azt hiszem, még nem meséltem róla eleget: amellett, hogy folyton hangoskodik éjszaka, és mindenhol sűrű füstöt és nagy kupac cigarettacsikkeket hagy maga után, nem volt szokása köszönni nekem, mikor közös otthonunkba betért. A leghihetetlenebb akciója pedig az volt, amikor kihúzta a konektorból a hűtőszekrényt, és valami 12 óra múlva találtam úgy rá! Tudniillik 2 dugó van csak a konyhában, és az egyikbe a hűtő van bedugva, tehát az ember a vízforralót, a pirítót és a mikrót csak egymás után használhatja. Ő persze nem tartott semmit a hűtőben, én azonban annál inkább. Ennek ellenére egészen biztos vagyok benne, hogy nem rosszindulatból tette, csak egyszerűen kedve támadt egy kis teához és pirítóshoz, és egyáltalán nem jutott eszébe (ha ilyen szervről egyáltalán beszélhetünk nála:)), hogy bármi következménnyel járhat, ha nem dugja vissza a hűtőt. Holly, azt hiszem, bátran pályázhatna a világ legbutább kisgyereke címre. Szóval, mindent összevéve, nem hiányzik annyira jelenléte az otthonomból:)
Pénteken jött a hír, hogy szombaton újra beöltözős napunk van a pizza hutban, méghozzá angol iskolás egyenruha jelmezt kell ölteni! Én tudtam, hogy mi lenne a cél, csak azt nem, hogy hogyan valósítsam meg - a szlovák, lengyel és magyar személyzet jó részének viszont nem is volt világos elképzelése arról, hogy mit várnak most tőlünk... Végül Andrea, aki elfenekelt, adott fehér inget, Barbara meg fekete szoknyát, két copfom volt, az ing alá pedig egy igen kivágott fekete trikót vettem, hát, meg is lett az eredmény:) De a sok illetlen beszólás mellett sok bókot és borravalót is kaptam, úgyhogy nagyon jó nap volt. Megint "felnőtt hétvége" volt ugyanis, mint az első itt töltött hétvégémen, amikor sokkot kaptam az angol népségtől. Hát, most is elképesztő primitív embereket láttam, elképesztően részeg állapotban:) Ami viszont még aggasztóbb, hogy jött hozzánk dolgozni két angol lány, és azok sem sokkal jobbak...
Ők a ún. "piroskabátosok" közül valók, akiknek a feladata, hogy szórakoztassák Butlinsban a népséget. Most novemberben nincs elég munkájuk, ezért átmenetileg áthelyezték őket hozzánk. Borzasztó fontosnak képzelik magukat, mélységesen lenéznek bennünket, keleteurópaiakat, ami azért elég problematikus, mert - én mondjuk nem, na de a csapatvezetők - sokkal régebben dolgoznak ott, és sokkal jobban tudják, mit kell csinálni. Az egyik lány azonnal hatalmas balhét csapott amiatt, hogy ki hány óránként mennyi szünetet kap, mindenféle törvényeket rángatott elő, és emellett minden csapatvezetővel összeveszett az "elfenekelős" stílus miatt, kikérte magának, fel akart mondani, stb. És az a szomorú, hogy hiába tudom, hogy elvben igaza van, mégis a másik párttal szimpatizálok, akik ösztönösen gyűlölik, és nagyképűnek, idegesítőnek, és elviselhetetlennek találják. Sokkal jobban érzem magam így, hogy egy-két nyers beszólást végighallgattam, de most már látom, hogy tényleg kedvesek velem a csapatvezetők is, egyenrangúnak tekintenek, bevonnak a viccekbe, stb., mintha mindent kikértem volna magamnak, és gyűlölnének.
Ahogy a végéhez ért ez a hónap, tényleg azt éreztem már, hogy csomó kőszívűnek-hitt felettesem megnyílik nekem, ők is emberből vannak, tök közvetlenenek és barátságosak tudnak lenni... még Katerinával is többször kitárgyaltuk a magánéletünket, meg halálra röhögtük magunkat mindenféle butaságon!
De ezek az angol lányok valahogy nagyon nem szimpik. Eszembe is jutott egy kedves barátnőm - azt hiszem, nem örülne, ha ebben a kontextusban a nevén emlegetném - kérdése, mielőtt idejöttem. Megismert pár angolt, és szégyenkezve, bocsánatkérések közepette, de teljesen őszintén megkérdezte, hogy eme nemzet fiainak-lányainak vannak-e igazi érzései, mélyebb gondolatai, ilyesmi. Én felháborodottan azt feleltem akkor, hogy ahogyan mindenhol, úgy Angliában is vannak persze okosok, buták, felszínesek, értelmes emberek, stb. De most valahogy hirtelen nagyon átéreztem a kérdése értelmét.
Azért hamarosan visszatért megingott hitem az angolokban, mert tegnap meg kiszolgáltam három nagyon nagyon jófej pasit, akikkel irtó jót dumáltam, tök rokonszenvesek voltak. És nagyon nem szeretnék egységfrontot alkotni a keleteurópai blokkal, akik kollektívan utálják és kinevetik őket - persze sokszor mélységesen indokoltan. Mindkét világhoz sok közöm van, az egyik nyilván otthonosabb, de az örök negativitás és irónia sem nekem való. "Nem az én csésze teám", ahogy az angol mondja:) Szóval azért is lenne jó januártól máshol dolgozni, nem butlinsban, hogy több angollal dolgozhassak együtt, megismerhessem őket - mert ez a hely, valljuk be, inkább egy magyar-szlovák-lengyel kolóniához hasonlítható.
Berni, tök kiváncsi vagyok, te hogy éled meg mindezt - bár persze a skótok az megint egy egészen más történet.
Ma lesz az a záróbuli, ami "papok és ringyók" is lehetett volna, de hálisten nem az lett, hanem "fekete-fehér". Ez sajnos nem csak a ruha színét jelenti, hanem azt is, hogy elegánsnak, estélyiesnek kell lennie, de szerintem a fekete-fehér pöttyös ruhámat veszem fel:)
Na, majd mesélek róla! Most már több időm lesz írni, meg talán változatosabb élményekről is beszámolhatok, nem csak pincérkedősökről...