amelyben nem tudja, mi az esztergagép angolul

Pont azután, hogy a múltkori bejegyzésemet írtam, végképp elszabadult a pokol a Las Iguanas személyzet-állandóságát illetően, értsd: akármelyik nap mentem be dolgozni, mindig újabb emberek hiányoztak ill. bukkantak újra fel. Nem volt 2 olyan nap, hogy ugyanazok dolgoztak volna az étteremben:) Igor visszajött, az ellenszenves-önző-kapzsi Igor, vagyis Sara visszakönyörögte, mivel közben kiderült, hogy Stuart, a legrégebbi alap-pincérünk elmegy a szemben nyíló új étterem főmenedzserének... Amine, az algír konyhás is visszatért felmondásából csak úgy hipp-hopp váratlanul - Josh, a vicces-komolytalan almenedzser pedig hamarosan tényleg elhagy bennünket sajnos, a cliftoni "kis iguanas" vezetője lesz, és mindenki szorongva várja az új menedzserasszonyt, aki helyette jön.
Egyre erősebben megtapasztalom napról napra, hogy mennyire átmeneti minden - az hagyján, hogy én is elmegyek Bristolból bő 2 hónap múlva, de tényleg azt érzem, hogy még addig sem "érdemes" senkivel barátkozni, mert akármelyik nap eltűnhet nyomtalanul. És ugyanilyen eséllyel vissza is tűnhet, aki eltűnt:) Valahol kalandos is ennyi kis "barát-adagot" megismerni, de néha azért vágyom valami állandóságra, elkezdeni kötődni emberekhez, helyekhez...
És közben az sem igaz, hogy itt nem alakultak ki kötelékek, mert de, csak mindig ott motoszkál bennem, hogy hamarosan odébb kell állni innen is - ez is csak egy állomás. De mi a végcél?? Keresnem kéne az elvarázsolt kastély labirintusának kijáratát, vagy az utazás önmagáért van?


Rahael itt töltött 2 napot megint, jó volt látni - és remekül tudtuk hasznosítani a személyzeti tombolán nyert 2 személyes vacsorámat a cliftoni kicsi iguanasban:) Rahael annyira lelkesnek bizonyult a koktélok és tapasok iránt, hogy még másnap is el kellett mennünk az én munkahelyemre enni-inni - hát nem azt mondom, hogy nem bírtam volna máshol tölteni a szabadnapom:) De közben jól is esik, hogy ennyire tetszik neki a hely, meg már mindenkit látott, ismer, bevonódik. Előtte elvittem Stokes Croftba, a "graffitis negyedbe", mert imád falfirkákat és elhagyatott/lebontandó házakat fényképezni, és nem kevés anyagot találtunk. Hihetetlen helyeken lukadtunk ki a gyanús sikátorokat járva, és elképesztő látványok fogadtak... A legjobb a semmi közepén, egy üres teleken álló kis bárpult volt, pár koszos pohárral, egy ősrégi rádióval és valami rózsaszín paddal, meg egy igazi veterán hűtőszekrénnyel, mellette egy félfülű róka fából:)
Még Rahael látogatása előtt igen morbid történetbe keveredtem bele: hezitáltam, hogy leírjam-e itt - talán nem kéne a gyengébb idegzetű olvasók kímélésének érdekében - de inkább megosztom, mert történetnek nem utolsó. Aki akarja, itt még meggondolhatja magát, és abbahagyhatja az olvasást.
Van egy új konyhásfiú, aki magyar, és elég keveset tud angolul.
Múlt héten hallottam, hogy haza kellett utaznia hirtelen, mert meghalt az apja. Mivel a menedzsment nemigen tud vele kommunikálni, én írtam neki emailt arról, hogy visszajöhet dolgozni, ha akar, és szóljon mielőbb, ha szándékában áll, meg persze részvétet nyilvánítani... Aztán visszajött Angliába, akkor telefonon kellett hívogatnom megbeszélni vele a dolgokat. Na hát nekem már ez is épp elég nehéz volt, de ez még a könnyű résznek bizonyult. Amikor azonban vasárnap késő este lazán odaszólt a konyhában két csirkéstepsi kiürítése között, hogy "fordítsd már le légyszi az Erionnak, hogy hogy halt meg az apám, mer nem bírom neki elmagyarázni...", akkor néztem egy nagyot. Amikor úgy folytatódott a mondat, hogy "faesztergályos volt, és elkapta az esztergagép", még jobban elkerekedett a szemem. Úgy mesélte a sztorit, mintha mi sem lenne természetesebb, ami persze csak sokkal morbidabbá tette a helyzetet, és tényleg nem jutottam szóhoz...
Végül valahogy elmeséltem Erionnak, az albán szakácsnak (a címet komolyan ne vegyétek: naná, tényleg nem tudom, de nem ez volt a fő baj). Meg persze vele is próbáltam beszélni azóta, bár ő még mindig nem viselkedik úgy, mint aki különösebben meglepőnek vagy kellemetlennek élné meg a dolgot.
Hát, sok mindenre számítottam, amikor eljöttem ide pincérkedni, de azért be kell vallanom: még mindig érnek meglepetések.
Közben azt hiszem, attól sem lesznek jobbak az álmaim, hogy elkezdtem módszeresen végigolvasni Raymond Carver életművét. A Nagyvilág folyóirat ugyanis nyomatékosította azon szándékát, hogy RC novellákat közöljön az én fordításomban (minden az ő hibájuk!:)) és most ehhez keresek írásokat, de lássuk be - Carvernek nem az a fő erénye, hogy különösebben szívderítő lenne. Nagyon kézenfekvő azonban, hogy Gary lakótársam róla írta a doktoriját, úgyhogy megvan neki az összes kötet, és most itt néznek rám várakozón az éjjeliszekrényről. Azért találtam már tetszetős novellákat, kedvem lett foglalkozni velük.
Nem akarom túl sötéten zárni soraimat - hosszú lesz ez a szombat esti műszak, de utána Ania, a lengyel konyháslány barátnőm búcsúbulija lesz, aki a casinoba megy át dolgozni - hát igen, egy újabb búcsú, de azért ő nagyon közel marad helyileg, munkailag, no meg legalább ma este party:) Amint tudom, folytatom a meséket, remélhetőleg kevesebb rémtörténettel.

amelyben véletlenül Walesbe megy és hasonlók

Na hol is kezdjük.
Imádom a bristoli nyarat, különösképpen azt a tulajdonságát, hogy nincs:) Mármint se melegről, se szárazságról nincsen szó a legkisebb mértékben sem, és nagyon élvezem. A "crazy english summer" (ez egy faithless szám címe) kifejezés minden nap új értelmet nyer - pár napja példának okáért mikor indultam dolgozni, kinéztem a padlásszobám ferde ablakán, konstatáltam, hogy iszonyatosan szakad az eső, felvettem a dzsekim és lementem - mire azonban leértem a földszintre, hétágra sütött a nap, és majd' megsültem.
Múlt héten Cardiffban még jobb volt a produkció, mivel ott egyszerre tűzött a nap és szakadt az eső, de úgy rendesen:) És hogy kerültem én Cardiffba? Hát az is egy jó sztori: tök véletlenül:)
Az történt, hogy Anna, aki régi családi jó barát, Angliába látogatott egy hétre egy csoportos szervezett utazással, és a közelben, egy somerseti kis faluban volt a szállásuk. Mivel minden nap egésznapos szervezett programjuk volt, úgy tudtunk csak találkozni, hogy én odamentem a szabadnapomon este, és másnap reggel visszajöttem volna. Külön poén, hogy egy Butlins-szerű (ámde Haven névre hallgató, a tulaj ugyanaz) üdülőparkban szálltunk meg, úgyhogy itt is kipróbálhattam a "vendég-státuszt". Másnap reggel megkérte Anna a busz sofőrt, hogy tegyen ki engem a vonatállomáson, a napi program felé menet. Utána elkezdtünk viccelődni, hogy mi lesz, ha elfelejti a sofőr (korábbi esetekben már feledékeny típusnak bizonyult), és véletlenül elvisznek Walesbe magukkal. Na álljon meg a menet, mondtam én akkor - miért is ne mennék velük? Már a mineneadi időszakban nyafogtam asszem ezen fórumon is, hogy mennyire szeretnék egyszer átruccanni oda - hát akkor miért hagynám ki ezt a remek alkalmat?? Így történt, hogy megtekintettem aznap Annáékkal a Big Pit wales szénbányát, Cardiff várát és a belvárost. Nagyon gyönyörű és izgalmas élmény volt, az a legjobb, hogy mindent kiírnak és bemondanak walesiül a publikus helyeken, totál varázsország. A bányáktól pedig jobban félek, mint a függőhidaktól, úgyhogy jó kis kaland és bátorságpróba volt ez is. Külön poén, hogy épp előző nap láttam az Edge of Love c. filmet, ami Dylan Thomas walesi költőről szól, és hihetetlen szép tengerparti tájak vannak benne - meg amúgy a film is nagyon jó, mindenkinek ajánlom. Kis walesi piros szerencsesárkányt végül nem vettem a cardiffi szuvenír boltokban, pedig vonzottak:) dehát mindent nem lehet.
Amúgy is, kedves édesanyám jóvoltából betársult angliai kalandjaimba Hógolyó, a 10 éves szülinapomra kapott nagy jegesmedvém, úgyhogy több örző állatra most talán épp nincs szükségem.
Az ő látogatása is nagyon jól sikerült (márhogy nem Hógolyóé, hanem anyukámé - a maci nem látogató, hanem rezidens:)) - jó volt megmutatni neki a házam, az éttermem (így másodszor is kiélvezhettem a vendég-létet), és vele végre eljutottunk Portisheadbe is! Mert tudjátok, a kedvenc együttesem egy Bristol melletti kis tengerparti faluról kapta a nevét, ahonnan származnak, és mindig meg akartam nézni. Na, hát nem okozott csalódást:)
A Las Iguanasban is nagyon zajlik a zélet, hogy úgy mondjam - Hez búcsúbulija óriási happening volt, most meg különböző sajnálatos események kovácsolták össze a társaságot. Rubia, a brazil pincérnő mihaszna csirkefogó férje, Igor, felmondott egyik pillanatról a másikra, miközben épp mindenki nyaral, és Momo is most fog visszatérni hazájába a Kanári szigetekre, úgyhogy nemigen van személyzetünk, és ami a nagyobb baj, hogy Rubia totál kétségbe van esve, hogy hogy tehette vele ezt Igor. Akik viszont megmaradtak, nagyon össze tartunk, minden éjjel órákig beszélgetünk még munka után a casinoban - persze álmos vagyok sokszor, de annyi hihetetlen izgalmas embert és történetet lehet megismerni, hogy azt érzem, időpazarlás lenne aludni helyette... Nagyon megkedveltem ezeket az embereket, jó kicsit belelátni az életükbe.
Jack, a bárosfiú 21. szülinapja meg kedden volt, az is óriási mulatásba torkollott, ami főleg azért volt vicces, mert a menedzserek is mind részt vettek - Eoin, a kis kedvencem különösen illuminált állapotban volt:) Én is megszegtem az 5 éve, egy szilveszteri házibuli után tett fogadalmamat, miszerint soha többé nem iszom abszintot.... :) Ugyanis Michi, a cseh lány hozott ajándékba egy üveggel. De azért most csak kicsit ittam belőle, így ok volt a dolog.
Igor amúgy Sara, a főnökasszony miatt mondott fel, és még Josh, a deputy manager is elmegy hamarosan, mert nem bírja ezt a nőszemélyt - tényleg elképesztő, hogy mennyire nem tudja senki elviselni... Mióta engem felvettek február végén, 5 új pincér jött rajtam kívül, és már egy sincs ott. Nagyrészt szintén őmiatta. Az utolsó bejegyzésemben, látom, épp örültem, hogy kedves velem - hát erről annyit, hogy most újra az lett, de közben egy ideig nem volt. Az összeveszésünk után elment 2 hétre Horváto-ba nyaralni, és mikor közeledett a visszajövetele, évek óra a legszörnyűbb lidércnyomásban volt részem: Angliában visszaállították a halálbüntetést, és Sara készült engem kivégeztetni...
Nem tudom, mit hoz elő mindenkiből ez a nő, mert ennyire durván biztos, hogy nem kéne tőle szorongani, de borzasztó egy ember, az biztos. Szerencsére a nyaralásból jókedvűen tért vissza, és most a szülinapon is velünk táncikált hajnalig, de sose tudni, meddig tart...
De szóval összességében nagyon jól vagyok, imádom bristolt meg az összes többi kollégám, és igyekszem többet írni ezentúl!