amelyben nem tudja, mi az esztergagép angolul

Pont azután, hogy a múltkori bejegyzésemet írtam, végképp elszabadult a pokol a Las Iguanas személyzet-állandóságát illetően, értsd: akármelyik nap mentem be dolgozni, mindig újabb emberek hiányoztak ill. bukkantak újra fel. Nem volt 2 olyan nap, hogy ugyanazok dolgoztak volna az étteremben:) Igor visszajött, az ellenszenves-önző-kapzsi Igor, vagyis Sara visszakönyörögte, mivel közben kiderült, hogy Stuart, a legrégebbi alap-pincérünk elmegy a szemben nyíló új étterem főmenedzserének... Amine, az algír konyhás is visszatért felmondásából csak úgy hipp-hopp váratlanul - Josh, a vicces-komolytalan almenedzser pedig hamarosan tényleg elhagy bennünket sajnos, a cliftoni "kis iguanas" vezetője lesz, és mindenki szorongva várja az új menedzserasszonyt, aki helyette jön.
Egyre erősebben megtapasztalom napról napra, hogy mennyire átmeneti minden - az hagyján, hogy én is elmegyek Bristolból bő 2 hónap múlva, de tényleg azt érzem, hogy még addig sem "érdemes" senkivel barátkozni, mert akármelyik nap eltűnhet nyomtalanul. És ugyanilyen eséllyel vissza is tűnhet, aki eltűnt:) Valahol kalandos is ennyi kis "barát-adagot" megismerni, de néha azért vágyom valami állandóságra, elkezdeni kötődni emberekhez, helyekhez...
És közben az sem igaz, hogy itt nem alakultak ki kötelékek, mert de, csak mindig ott motoszkál bennem, hogy hamarosan odébb kell állni innen is - ez is csak egy állomás. De mi a végcél?? Keresnem kéne az elvarázsolt kastély labirintusának kijáratát, vagy az utazás önmagáért van?


Rahael itt töltött 2 napot megint, jó volt látni - és remekül tudtuk hasznosítani a személyzeti tombolán nyert 2 személyes vacsorámat a cliftoni kicsi iguanasban:) Rahael annyira lelkesnek bizonyult a koktélok és tapasok iránt, hogy még másnap is el kellett mennünk az én munkahelyemre enni-inni - hát nem azt mondom, hogy nem bírtam volna máshol tölteni a szabadnapom:) De közben jól is esik, hogy ennyire tetszik neki a hely, meg már mindenkit látott, ismer, bevonódik. Előtte elvittem Stokes Croftba, a "graffitis negyedbe", mert imád falfirkákat és elhagyatott/lebontandó házakat fényképezni, és nem kevés anyagot találtunk. Hihetetlen helyeken lukadtunk ki a gyanús sikátorokat járva, és elképesztő látványok fogadtak... A legjobb a semmi közepén, egy üres teleken álló kis bárpult volt, pár koszos pohárral, egy ősrégi rádióval és valami rózsaszín paddal, meg egy igazi veterán hűtőszekrénnyel, mellette egy félfülű róka fából:)
Még Rahael látogatása előtt igen morbid történetbe keveredtem bele: hezitáltam, hogy leírjam-e itt - talán nem kéne a gyengébb idegzetű olvasók kímélésének érdekében - de inkább megosztom, mert történetnek nem utolsó. Aki akarja, itt még meggondolhatja magát, és abbahagyhatja az olvasást.
Van egy új konyhásfiú, aki magyar, és elég keveset tud angolul.
Múlt héten hallottam, hogy haza kellett utaznia hirtelen, mert meghalt az apja. Mivel a menedzsment nemigen tud vele kommunikálni, én írtam neki emailt arról, hogy visszajöhet dolgozni, ha akar, és szóljon mielőbb, ha szándékában áll, meg persze részvétet nyilvánítani... Aztán visszajött Angliába, akkor telefonon kellett hívogatnom megbeszélni vele a dolgokat. Na hát nekem már ez is épp elég nehéz volt, de ez még a könnyű résznek bizonyult. Amikor azonban vasárnap késő este lazán odaszólt a konyhában két csirkéstepsi kiürítése között, hogy "fordítsd már le légyszi az Erionnak, hogy hogy halt meg az apám, mer nem bírom neki elmagyarázni...", akkor néztem egy nagyot. Amikor úgy folytatódott a mondat, hogy "faesztergályos volt, és elkapta az esztergagép", még jobban elkerekedett a szemem. Úgy mesélte a sztorit, mintha mi sem lenne természetesebb, ami persze csak sokkal morbidabbá tette a helyzetet, és tényleg nem jutottam szóhoz...
Végül valahogy elmeséltem Erionnak, az albán szakácsnak (a címet komolyan ne vegyétek: naná, tényleg nem tudom, de nem ez volt a fő baj). Meg persze vele is próbáltam beszélni azóta, bár ő még mindig nem viselkedik úgy, mint aki különösebben meglepőnek vagy kellemetlennek élné meg a dolgot.
Hát, sok mindenre számítottam, amikor eljöttem ide pincérkedni, de azért be kell vallanom: még mindig érnek meglepetések.
Közben azt hiszem, attól sem lesznek jobbak az álmaim, hogy elkezdtem módszeresen végigolvasni Raymond Carver életművét. A Nagyvilág folyóirat ugyanis nyomatékosította azon szándékát, hogy RC novellákat közöljön az én fordításomban (minden az ő hibájuk!:)) és most ehhez keresek írásokat, de lássuk be - Carvernek nem az a fő erénye, hogy különösebben szívderítő lenne. Nagyon kézenfekvő azonban, hogy Gary lakótársam róla írta a doktoriját, úgyhogy megvan neki az összes kötet, és most itt néznek rám várakozón az éjjeliszekrényről. Azért találtam már tetszetős novellákat, kedvem lett foglalkozni velük.
Nem akarom túl sötéten zárni soraimat - hosszú lesz ez a szombat esti műszak, de utána Ania, a lengyel konyháslány barátnőm búcsúbulija lesz, aki a casinoba megy át dolgozni - hát igen, egy újabb búcsú, de azért ő nagyon közel marad helyileg, munkailag, no meg legalább ma este party:) Amint tudom, folytatom a meséket, remélhetőleg kevesebb rémtörténettel.