amelyben jött mystery diner

Akik szorgalmasan olvasták régen a blogot, emlékezhetnek, hogy a Las Iguanasban van egy ún. "mystery diner" (rejtélyes evő??:)) rendszer, vagyis minden hónapban jönnek "beépített" vendégek tesztelni a kiszolgálást és a színvonalat, és sokoldalas kérdőíveket küldenek vissza a vezetőségnek a tapasztalataikról. Nos kiderült, hogy szerdán, 5 hónap után az első estémen, sikerült kifognom életem első mystery dinerét - ráadásul őrült rohanás volt, senki nem figyelt apróságokra, nagyon kevés személyzet volt és sok vendég aznap. De azt mondja Sara, hogy tök jól sikerült és megdícsért - el is dicsekedett a felettesének, hogy milyen hatékony a tréning, ha félév után visszacsöppenve is ilyen jól tudok mindent:)

amelyben 24 és 3/4 évesen szörnyen öregnek érzi magát

Hát nem mondanám, hogy el vagyok ájulva a visszajelzések mennyiségétől:) Ej-ej, miért nem írtok? Sebaj, azért folytatom a mesét.
A landlordom nagyon kedves és segítőkész - a hétvége a színek jegyében telt. Szombaton elvitt kocsival a festékboltba, hogy színt válasszak a szobám falára - sikerült rávennem, hogy chillivörös legyen és ne téglaszínű, most nagyon jól néz ki, főleg a piros elefántos indiai textillel a földön. Vasárnap visszatért, hogy a krémszínű falak hibáit kijavítsa magnólia színnel - az utóbbiból a sötétkék alsőneműim is kaptak egy kis festéket:)
Aztán rengeteget takarítottam - az előttem itt lakó angol leányzó szerintem éveken át nem tett ilyesmit. Nos, tudjátok, hogy mondjuk ha "rendetlen" és "rendes" kategóriába kéne sorolni az emberiséget, én bizony az előbbibe kerülnék, de most még én is komoly sokkot kaptam. Mindenesetre több napos munkám után már egész jól néz ki a szoba: kipucoltam a nemműködő kandallómat, mint Kisherceg a vulkánjait, és addig mostam az ablakot, amíg ki nem láttam rajta!:) Érdemes volt, mert kiderült, hogy látszik a szobámból a kedvenc hidam, Suspension Bridge. Az indiai istenséget ábrázoló matricának azonban csak a fele jött le az ablakról, kicsit úgy érzem magam, mint mikor Adrian Mole feketére festi a szobáját, de a nemtom-milyen manóknak átlátszik a sapkája:)
Ezek után újraolvastam a két regényt, amiről a szakdolimat fogom írni, és megállapítottam, hogy milyen szerencsésen választottam. A dolgozat megírásának gondolatától még most is irtózom, de legalább két olyan szöveggel kell foglalkozni, amik annyira csodálatosan gyönyörűek és izgalmasak, hogy az hihetetlen. A Winterson regény nincs lefordítva magyarra?? Sexing the cherry. Szerezzétek meg és olvassa, aki tudja, na meg az Éjfél gyermekeit is.
Izgi hír még a tanulmányok kapcsán, hogy júniusban jön Yorkba az az indiai-londoni professzorasszony, akinek a szakirodalmából írtam az indiás esszémet Yorkban, rá kiváncsi vagyok.
Eddig nagyon elegem volt az egyetem-világból és vártam az étterem-világot: most valahogy azt érzem, hogy mindkettőben kicsit kívülálló vagyok, valami középen fekvő szigetet keresgélek. Szerda este dolgoztam először újra a Las Iguanasban, iszonyatosan sokan voltak a vendégek és kevesen a személyzet, ugyanis ez volt az első napsütéses nap. Jó nagy őrület volt, eszeveszett rohangálás:) Ami nem is lenne baj... Inkább az, hogy utána elmentem bulizni az emberekkel, Felipe-nek a brazil kollégámnak volt a búcsúestje. De csomó emberről az a benyomásom támadt hirtelen, hogy olyan felszínesek, és teljesen értelmetlen az egész bulizás-centrikus élet: hirtelen öregnek, bölcsnek és kiábrándultnak éreztem magam... Yorkban viszont túl komoly, tanulós és életidegen volt valahogy a legtöbb ismerős. Szóval valami arany középút kéne. Kicsit mindenhol idegennek érzem magam. Mármint még azon felül is, hogy egy idegen országban élek. Na de semmi elkeseredés, egyre közelebb kerülök az elvarázsolt kastélyban való bolyongásom során, hogy rájöjjek: mit keresek. Ugyanis addig nem lehet megtalálni, amíg nem tudom, mi az... Hú de bölcs lettem, ugye?:)
Watershed mozit változatlanul imádom, kedd este Ania lengyel barátnőmmel láttam Cheri c. Michelle Pfeiffer filmet, felettébb szórakoztató. Ma meg Mansoorral, a pakisztáni fiúval megyek megnézni valami őrült zseni íróról szóló akármit:)
Az a fő kérdés, hogy sikerül-e majd kialakítani a munka és a szakdolgozás közötti egyensúlyt, úgy, hogy szabadidőm is maradjon - na meg az életemben is a normális arányt az elszállt művészizék és az élet gyakorlati aspektusai között... Reménykedjünk, hogy jól alakul!

amelyben beköltözik a tengerészkapitány házába

Hát, szervusztok gyerekek, kezdjünk hozzá megint.
Elég stílusos, hogy a legutolsó bejegyzés a "nem tud elszakadni bristoltól" címet viselte: ugyanis olyannyira nem tudtam elszakadni, hogy ezen a héten vissza is költöztem, és oda meg vissza vagyok a boldogságtól. Igen, november óta meggyőzőstem róla, hogy itthon érzem magam ebben a városban, ahogyan Yorkban - hiába töltöttem el ott is 7 hónapot - sosem éreztem.
Nem fogom elmesélni, hogy mi minden történt, amióta nem írtam, de nem is veszítetek sokat, mert lényegében (röviden és tömören) semmi:)
Yorkban unatkoztam, rengeteget olvastam, hullott a hó és micimackó fázott, meg szomorkodott sokat. Azt hiszem, ezzel eleget mondtam. Bristoli, edinburgh-i, lisszaboni és pesti útjai több izgalmat nyújtottak, ezek voltak az elmúlt félév napsütéses órái a sötét felhők között.
Írni részben emiatt sem volt kedvem, meg más miatt sem. Azonban annyian reklamáltátok már a bloghiányt, olyan emberek is, akiket jó, ha 2 évente látok, mégis a szememre hányták, hogy mennyire hiányoznak neki az írásaim, hogy meghatódtam:) és eldöntöttem, hogy újrakezdem. Persze ehhez az kell, hogy Ti is lelkesek legyetek, kedves közönség, és jelezzetek vissza, ha szívesen olvasgatjátok.
A tengerészkapitány házába tegnap este költöztem be, meg is számoltam a sarkokat. A landlord (tulaj) elmesélte, hogy 1860 körül épülhetett a ház, és mivel igen közel van a bristoli kikötőhöz, gyakran laktak itt tengerészek, de főleg magas rangúak:) Ő maga már nem ezt a mesterséget őrzi, de a történet nagyon részévé vált számomra a ház szellemének. A belvárosban van ez a ház is, Southville-ben: ugyanaz a környék, ahol régen laktam, három hídon hazasétálással és hasonlókkal.
Hogy mit keresek Bristolban? Már azon kívül, hogy szeretem. Nos, nem hagytam ott az egyetemet, be fogom fejezni, ne tessék izgulni; csak nincsenek már óráim, mivel egy éves a kurzus, és márciusig óhajtottak csupán okítani bennünket. Szeptemberre kell megírnom a szakdolgozatomat (Rushdie: Éjfél gyermekei és egy Jeanette Winteron regény, Sexing the Cherry a címe). Úgyhogy itt a folyóra náző ablakocskámnál fogom megírni, és közben részmunkaidőben visszatérek a jó öreg Las Iguanasba is pincérkedni még egy kicsit. Aztán szeptembertől meglátjuk.
Az új házban egy félvér angol fiú van, irtó mosolygós és kedves, meg egy lány, akiről annyit tudtam, hogy francia ajkú és franciát tanít. Filigrán, finom, kényeskedő, Audrey Tatou stílusú jelenséget képzeltem magam elé, úgyhogy amikor tegnap egy 120 kilós fekete asszonyság nyitott ajtót, fel sem merült bennem, hogy ő maga az:) Kiderült, hogy a Reunion szigetről származik, ami Madagaszkár közelében egy 800 ezer fős francia gyarmat:) Iszonyú jófej és kedves lány amúgy, szabadidejében metálzenét hallgat és csinál, nagyhangú, anyáskodó, talpraesett figura. De nem hallatszik fel a zene, hála az égnek:) Még ketten fognak beköltözni, akkor teljes lesz majd a csapat.
Részemről maradtam a padlás szobánál, ettől a műfajtól sem bírok elszakadni. Az viszont újdonság, hogy eddigi helyeimmel ellentétben igen tágas a szoba, szinte bálokat lehetne rendezni benne:) És alig várom, hogy jól berendezzem és személyessé tegyem. Egy Csontváry repro már kint van a falon, és a londoni Camden Marketon vett indiai falvédők is alig várják, hogy megtalálják méltó helyüket:) Csak addig még soksok takarítani, bevásárolni és kipakolni való van...
Nos neki is kezdjek, aztán írjatok majd, hogy folytassam-e tényleg ezt a mesét!