amelyben beköltözik a tengerészkapitány házába

Hát, szervusztok gyerekek, kezdjünk hozzá megint.
Elég stílusos, hogy a legutolsó bejegyzés a "nem tud elszakadni bristoltól" címet viselte: ugyanis olyannyira nem tudtam elszakadni, hogy ezen a héten vissza is költöztem, és oda meg vissza vagyok a boldogságtól. Igen, november óta meggyőzőstem róla, hogy itthon érzem magam ebben a városban, ahogyan Yorkban - hiába töltöttem el ott is 7 hónapot - sosem éreztem.
Nem fogom elmesélni, hogy mi minden történt, amióta nem írtam, de nem is veszítetek sokat, mert lényegében (röviden és tömören) semmi:)
Yorkban unatkoztam, rengeteget olvastam, hullott a hó és micimackó fázott, meg szomorkodott sokat. Azt hiszem, ezzel eleget mondtam. Bristoli, edinburgh-i, lisszaboni és pesti útjai több izgalmat nyújtottak, ezek voltak az elmúlt félév napsütéses órái a sötét felhők között.
Írni részben emiatt sem volt kedvem, meg más miatt sem. Azonban annyian reklamáltátok már a bloghiányt, olyan emberek is, akiket jó, ha 2 évente látok, mégis a szememre hányták, hogy mennyire hiányoznak neki az írásaim, hogy meghatódtam:) és eldöntöttem, hogy újrakezdem. Persze ehhez az kell, hogy Ti is lelkesek legyetek, kedves közönség, és jelezzetek vissza, ha szívesen olvasgatjátok.
A tengerészkapitány házába tegnap este költöztem be, meg is számoltam a sarkokat. A landlord (tulaj) elmesélte, hogy 1860 körül épülhetett a ház, és mivel igen közel van a bristoli kikötőhöz, gyakran laktak itt tengerészek, de főleg magas rangúak:) Ő maga már nem ezt a mesterséget őrzi, de a történet nagyon részévé vált számomra a ház szellemének. A belvárosban van ez a ház is, Southville-ben: ugyanaz a környék, ahol régen laktam, három hídon hazasétálással és hasonlókkal.
Hogy mit keresek Bristolban? Már azon kívül, hogy szeretem. Nos, nem hagytam ott az egyetemet, be fogom fejezni, ne tessék izgulni; csak nincsenek már óráim, mivel egy éves a kurzus, és márciusig óhajtottak csupán okítani bennünket. Szeptemberre kell megírnom a szakdolgozatomat (Rushdie: Éjfél gyermekei és egy Jeanette Winteron regény, Sexing the Cherry a címe). Úgyhogy itt a folyóra náző ablakocskámnál fogom megírni, és közben részmunkaidőben visszatérek a jó öreg Las Iguanasba is pincérkedni még egy kicsit. Aztán szeptembertől meglátjuk.
Az új házban egy félvér angol fiú van, irtó mosolygós és kedves, meg egy lány, akiről annyit tudtam, hogy francia ajkú és franciát tanít. Filigrán, finom, kényeskedő, Audrey Tatou stílusú jelenséget képzeltem magam elé, úgyhogy amikor tegnap egy 120 kilós fekete asszonyság nyitott ajtót, fel sem merült bennem, hogy ő maga az:) Kiderült, hogy a Reunion szigetről származik, ami Madagaszkár közelében egy 800 ezer fős francia gyarmat:) Iszonyú jófej és kedves lány amúgy, szabadidejében metálzenét hallgat és csinál, nagyhangú, anyáskodó, talpraesett figura. De nem hallatszik fel a zene, hála az égnek:) Még ketten fognak beköltözni, akkor teljes lesz majd a csapat.
Részemről maradtam a padlás szobánál, ettől a műfajtól sem bírok elszakadni. Az viszont újdonság, hogy eddigi helyeimmel ellentétben igen tágas a szoba, szinte bálokat lehetne rendezni benne:) És alig várom, hogy jól berendezzem és személyessé tegyem. Egy Csontváry repro már kint van a falon, és a londoni Camden Marketon vett indiai falvédők is alig várják, hogy megtalálják méltó helyüket:) Csak addig még soksok takarítani, bevásárolni és kipakolni való van...
Nos neki is kezdjek, aztán írjatok majd, hogy folytassam-e tényleg ezt a mesét!