amelyben meglepődik azon, hogy van világ Butlinson kívül

Azt hittem, leírtam itt, hogy mennyit dolgozom, de sokan rákérdeztek, úgyhogy most pótolom a restanciámat: heti egy szabadnapom van csak, és a többi nap 8-10 órát pincérkedek minimum, néha 12-t is. Tehát amikor arra hivatkozom, hogy fáradt vagyok, nincs szabadidőm, ilyesmi, akkor erre célzok.
Most realizálzam, hogy mennyire mély is az a mélyvíz, amibe engem beledobtak. Az hagyján, hogy a többi újonctársamnak mind komoly vendéglátós tapasztalata van, nekem pedig, ugyebár, még csak munkaviszonyom sem volt soha - de emellett most már az is világossá vált, hogy másokat ugyan úgy vettek fel eddig a Pizza Hutba, hogy előtte volt tréningjük, velünk kapcsolatban azonban valamilyen oknál fogva senkiben sem merült fel ilyesmi. Újzélandi menedzserünk, Simon, biztos azt hitte, hogy majd magunktól rájövünk mindenre, és meg van lepve, hogy mégse... Novemberben, miután meghosszabbították a szerződésünket, lesz majd valami okítás, de addig csakis a leszídásokból tanulhatunk. Szóval a körülményekhez képest meglepő, hogy egyáltalán boldogulok valahogy, és elégedett is lehetnék magammal, dehát mégis csak a hibákat látja mindig mindenki.
Rá kellett döbbennem arra is, hogy annyira intenzív ez az itteni lét, és annyira hermetikusan el van zárva minden eddigi életteremtől és tapasztalatomtól (ld lufi), hogy egészen más törvények uralkodnak, más hierarchia, és néha borzasztóan meglepődöm, mikor eszembe jut, hogy létezik a külvilág is. Például a legszemetebb csapatvezető, Katerina, aki egész nap üvöltözik velem mindenért, és mindig azt érezteti, hogy én vagyok a legbénább, legszerencsétlenebb ember, akit valaha látott - nos ez a Katerina egyik este hívott, hogy segítsek neki. Azt hittem, valami hányást kell talán eltakarítani (amúgy tényleg létezik az oktatófilmben ábrázolt vírus, amit én viccnek hittem, egész nap fertőtlenítünk!), de kiderült, hogy csak arra kér, hogy írjak le egy mondatot angolul, mert ő nem tudja. Ami nekem a legtriviálisabb dolog a világon, az számára elérhetetlen cél... de közben persze fordítva is. És ez itten az ő terepe.
No meg a pincér-csapatvezetők is, mint Djon meg Pavel... ha mondjuk otthon egy szórakozóhelyen ismerkednék meg egy fiúval, akiről kiderül, hogy a Pizza Hutban dolgozik, jól kiröhögném, itt meg kb. félistenként tisztelem őket:)
Az Angliában élést viszont, amire annyira vágytam, valahogy egészen természetesnek élem meg - nem csodálkozom el rajta minden nap, nem tűnik különlegesnek, csak egyszerűen teljesen természetes és jó. A pincérkedés pedig annyira természetellenes és idegen, hogy épp az egzotikuma teszi borzasztó izgalmassá. És az egész itteni lét átmenetisége....
Mennem kell, szaladok, remélem tudom hamarosan folytatni!