amelyben 24 és 3/4 évesen szörnyen öregnek érzi magát

Hát nem mondanám, hogy el vagyok ájulva a visszajelzések mennyiségétől:) Ej-ej, miért nem írtok? Sebaj, azért folytatom a mesét.
A landlordom nagyon kedves és segítőkész - a hétvége a színek jegyében telt. Szombaton elvitt kocsival a festékboltba, hogy színt válasszak a szobám falára - sikerült rávennem, hogy chillivörös legyen és ne téglaszínű, most nagyon jól néz ki, főleg a piros elefántos indiai textillel a földön. Vasárnap visszatért, hogy a krémszínű falak hibáit kijavítsa magnólia színnel - az utóbbiból a sötétkék alsőneműim is kaptak egy kis festéket:)
Aztán rengeteget takarítottam - az előttem itt lakó angol leányzó szerintem éveken át nem tett ilyesmit. Nos, tudjátok, hogy mondjuk ha "rendetlen" és "rendes" kategóriába kéne sorolni az emberiséget, én bizony az előbbibe kerülnék, de most még én is komoly sokkot kaptam. Mindenesetre több napos munkám után már egész jól néz ki a szoba: kipucoltam a nemműködő kandallómat, mint Kisherceg a vulkánjait, és addig mostam az ablakot, amíg ki nem láttam rajta!:) Érdemes volt, mert kiderült, hogy látszik a szobámból a kedvenc hidam, Suspension Bridge. Az indiai istenséget ábrázoló matricának azonban csak a fele jött le az ablakról, kicsit úgy érzem magam, mint mikor Adrian Mole feketére festi a szobáját, de a nemtom-milyen manóknak átlátszik a sapkája:)
Ezek után újraolvastam a két regényt, amiről a szakdolimat fogom írni, és megállapítottam, hogy milyen szerencsésen választottam. A dolgozat megírásának gondolatától még most is irtózom, de legalább két olyan szöveggel kell foglalkozni, amik annyira csodálatosan gyönyörűek és izgalmasak, hogy az hihetetlen. A Winterson regény nincs lefordítva magyarra?? Sexing the cherry. Szerezzétek meg és olvassa, aki tudja, na meg az Éjfél gyermekeit is.
Izgi hír még a tanulmányok kapcsán, hogy júniusban jön Yorkba az az indiai-londoni professzorasszony, akinek a szakirodalmából írtam az indiás esszémet Yorkban, rá kiváncsi vagyok.
Eddig nagyon elegem volt az egyetem-világból és vártam az étterem-világot: most valahogy azt érzem, hogy mindkettőben kicsit kívülálló vagyok, valami középen fekvő szigetet keresgélek. Szerda este dolgoztam először újra a Las Iguanasban, iszonyatosan sokan voltak a vendégek és kevesen a személyzet, ugyanis ez volt az első napsütéses nap. Jó nagy őrület volt, eszeveszett rohangálás:) Ami nem is lenne baj... Inkább az, hogy utána elmentem bulizni az emberekkel, Felipe-nek a brazil kollégámnak volt a búcsúestje. De csomó emberről az a benyomásom támadt hirtelen, hogy olyan felszínesek, és teljesen értelmetlen az egész bulizás-centrikus élet: hirtelen öregnek, bölcsnek és kiábrándultnak éreztem magam... Yorkban viszont túl komoly, tanulós és életidegen volt valahogy a legtöbb ismerős. Szóval valami arany középút kéne. Kicsit mindenhol idegennek érzem magam. Mármint még azon felül is, hogy egy idegen országban élek. Na de semmi elkeseredés, egyre közelebb kerülök az elvarázsolt kastélyban való bolyongásom során, hogy rájöjjek: mit keresek. Ugyanis addig nem lehet megtalálni, amíg nem tudom, mi az... Hú de bölcs lettem, ugye?:)
Watershed mozit változatlanul imádom, kedd este Ania lengyel barátnőmmel láttam Cheri c. Michelle Pfeiffer filmet, felettébb szórakoztató. Ma meg Mansoorral, a pakisztáni fiúval megyek megnézni valami őrült zseni íróról szóló akármit:)
Az a fő kérdés, hogy sikerül-e majd kialakítani a munka és a szakdolgozás közötti egyensúlyt, úgy, hogy szabadidőm is maradjon - na meg az életemben is a normális arányt az elszállt művészizék és az élet gyakorlati aspektusai között... Reménykedjünk, hogy jól alakul!