amelyben Mineheadbe készül

Képzeljétek, jövő héten megyek Butlinsba!! Annyira furcsa lesz, de nagyon várom... Úgy érzem, hogy muszáj látnom még egyszer azt a helyet, ami ekkora szerepet játszott az életemben, és annyi erős érzés fűz hozzá.
Mindenképp le akartam nézni a kis tengerpartomra, amíg Barbaráék ott vannak még, és - mint kiderült - ez már elég rövidke határidő. Közben kiderült, hogy pont jövő héten lesz Barbara szülinapi bulija, én meg pont aznapra kaptam szabadnapot! Hát ez már túl sok volt az egybeesésből, úgyhogy fogom magam, és odamegyek:) Majd mesélek... Az biztos, hogy rendesen össze fogok zavarodni, egyszerre belülről és kívülről látni ott mindent, de miután olyan intenzíven, "lufiszerűen" be voltam oda zárva három hónapra, nagyon nagy szükségét érzem, hogy egyszer még így félig kívülállóként is ránézzek. Meg persze nagyon hiányzik sok mindenki, és annyira jó lesz velük bulizni újra, a szép (és csúnya) emlékek színterén... Hát igen, bevallom, sokat szépített az idő múlása az emlékeimen, de azért sok minden tényleg jó volt ott, még ha tudom is, hogy jól döntöttem, amikor eljöttem. Szóval nagy kaland lesz, és nagyon várom!

amelyben Iguanasban lakik

Minden ellendrukkerrel (elsősorban értsd: család;) ) sajnálattal tudatom, hogy roppant módon élvezem a vörös hajamat, és meglehetősen pozitív a recepciója is. Úgyhogy a közvetlen közeli jövőben ne számítsatok változásra, hacsak nem lesz még pirosabb:)
Múlt héten a szó legszorosabb értelmében beköltöztem Las Iguanasba - na jó, aludni a saját ágyamban aludtam (amikor nem a nappaliban, a kanapén, mert a 2 emelet megmászásához már nem maradt erőm) - de mivel egy pincér nyaralt, egy másik meg beteg volt, tényleg több órát töltöttem az étteremben mint bárhol máshol, és ott tartottam a ruháimat, a kajámat, a gépem... Így történt, hogy vasárnap reggel úgy ébredtem (a kanapén), hogy a hűtőben egy fél doboz margarin volt, és slussz:) De a következő hét már nyugisabb lesz.
Szerdán még bulizni is elmentünk, egy tök jó kis táncolós helyre, Marcossal, Frenchie-vel és Kirstyvel, az új pincérlánnyal, aki nagyon helyes - 20 éves és annyira emlékeztet a 3 évvel ezelőtti önmagamra: nagyon naív és lelkes, és iszonyatosan szorong és izgul mindenen:) Mármint nálam is sokkal jobban... hát képzelhetitek:) Ja és azt hiszi, hogy mindenki utálja, még én próbálom folyton megnyugtatni, hogy nincs így!
Úgyhogy most hárman tök jóba lettünk, Dóri, Kirsty és én; szombaton munka után még Frenchie-hez mentünk fel csomóan dumálni. A másik új pincér, Jacek (aki lengyel) iszonyú vicces figura, mindenről mindig órákig akar diskurálni, és nagyon ünnepélyesen és körülményesen fejezi ki magát, és mindenkit ladies and gentlemennek hív: ahányszor kinyitja a száját, mindenki halálra röhögi magát. De nagyon kedves fiú, még ha kicsit idegesítő is: nem lehet rá igazán haragudni.
Tegnap láttam az új Mike Leigh filmet, Happy Go Lucky a címe: mindenkinek kötelező:)
No, mindjárt megyek Bp-re és látlak Benneteket (akinek nem inge, ne vegye magára) - írjatok addig is, meg még mesélek majd én is!

amelyben piros a haja

Emlékeztek, mikor Adrian Mole-t minden éjjel elviselhetetlen fogfájás kínozta, és megfogadta minden alkalommal, hogy másnap elmegy a fogorvoshoz - de reggelre már nyoma sem volt a fájdalomnak, és persze nem ment el?:) Ugyanezt csinálja a számítógépem. 1 hete nem működik itthon az internet, máshol viszont mindig remekül - már minden barátom, rokonom, üzletfelem megnézte, de teljesen tanácstalanok. Ma végre fel akartam hívni a szolgáltatót, és erre kutya baja! Annyira jellemző:) De amint újra kezdi a betegeskedést, esküszöm, azonnal felhívom...
Péntek este végre elmentem mulatni az új lakótársaimmal és nagyon helyes mindenki, de főleg Ben, aki egy zenekarban gitározik és énekel, és nagyon elbűvölő, szimpatikus. Még mielőtt megkérdeznétek, van barátnője:) Mindenesetre jó, hogy sikerült ilyen kedves embereket kifognom, jó nagy kockázat volt! A héten jön még egy fiú, akiről még semmit nem tudok.
Szombaton viszont szörnyű napom volt, Sara a főmenedzser is szemétkedett, aztán meg Josh, az idétlen óvodás-jellegű menedzser leült velem beszélgetni az eddigi munkámról és sok mindennel nem túl elégedett. Nagyon rosszul esett, de nem adom fel, igyekszem jobban csinálni, ami nem tetszik neki - és legalább arra vezetett az incidens, hogy végre elkezdjek dumálni a többi pincérrel, segítséget kérni tőlük és megosztani velük aggodalmaimat, ami nagyon nagy megkönnyebbülés, és így sokkal jobban fogunk tudni együtt dolgozni. Szombat este is kaszinóztunk munka után, és sikerült megszelídítenem a "félelmetes" cseh lányokat, Lenkát és Michit - kiderült, hogy nagyon jófejek mindketten, és egyáltalán nem is utálnak:) (valamiért itt is hajlamos voltam azt hinni, hogy itt is mindenki...)
Így egész más lesz az étteremben az élet.
Vasárnap pedig felfedeztem a Tobacco Factory-t, a Southville-ben levő híres színházat - hát legalább olyan alter, mint a Watershed, de inkább mégjobban:) Nagyon jó hangulatú hely, mindenki tök bolond, annyira tetszik! És egy folyamatban lévő kísérleti darabot láttam, ami még nincs kész, de a nagy részét előadták, és utána az íróval, a rendezővel és a színészekkel lehetett beszélgetni róla, nagyon jó volt. A kávézóban nagy babzsákok vannak, amin fetrengeni lehet:) Mindenki tök közvetlen meg kedves, csupa fura alak...
Talán ez is motiválta, a menedzserek iránt érzett düh mellett, hogy tegnap befestettem pirosra a hajam:) De már rég késztetést éreztem, a diplomaosztóm óta, csak most egybe esett a szándék a kivitelezés lehetőségével.
Azt nem meséltem még, hogy a kábeltévé is működik már, és minden áldott nap Star Treket nézek, annyira jó, soksok éve nem láttam és imádom.
Ja, és vasárnap Anikával is taliztam végre, tökjót dumáltunk, és majd folytatjuk, gondolom! Most vár a munka, kiváncsi vagyok, mit szólnak majd a hajamhoz:)

amelyben hányós rejtéllyel szembesül

Csodák csodájára visszajelzett a kiadó, hogy remek a Skócia útikönyv fordításom! Akkora megkönnyebbülés, nagyon féltem, hogy rossz lesz. Azért így sokkal jobb érzés visszagondolni, hogy mennyit szenvedtem vele - legalább van eredménye!
Sajnos a remek házikómban nem akar valamiért működni az internet, most a Watershedben vagyok - remélem, hamarosan orvoslódik a probléma. Addig is beszámolok röviden a hét eseményeiről.
Kedden meghozták az ügyesen kiválasztott íróasztalom, csak nem egészen úgy, ahogyan képzeltem: nem volt összeszerelve, hanem vagy 30 kis darabban volt egy dobozban! Kedvesen megkérdeztem a szállító fiút, hogy UGYE nem gondolja komolyan, hogy én ezt egyedül össze fogom szerelni, de biztosított róla, hogy nagyon egyszerű és ne aggódjak, majd otthagyott kettesben Dobozzal. Az hagyján, hogy a használati utasításban csak olyan angol szavak voltak, amiket nemértettem (a különböző csavarok és stiplik és franctudja miknek a nevei), dehát amúgy se vagyok valami barkácsoló-bajnok (and that was an understatement:)). De... 3-4 óra kemény munka után sikerült!!! Annyira jó érzés, kezdtem átérezni, hogy milyen lehet abban a házban lakni, amit az ember maga épített - én még a világ legolcsóbb kis vacak íróasztalához is hihetetlenül kötődöm, mert annyit dolgoztam vele. Polcokat is szerelt a landlord szerelőbácsija közben a ruhásszekrénybe, úgyhogy már nagyjából kipakoltam, és kezd otthonos lenni a szoba!
Nagyon akartam a falra képeket, és zseniális módon eszembe jutott, hogy megkérdem itt a Watershedben, mit csinálnak a filmplakátokkal, miután leszedik őket. Kiderült, hogy boldogan odaadják ingyen, úgyhogy már van is Plasztikszerelem plakátom, ma majd kirakom. Ha nem lenne a Watershed, nemtom hogy telepednék le Bristolban, de nagyon sokat segít.
A plakáttal még volt pár kaland, mert Pramod, az indiai konyhás el akarta lopni a személyzeti öltözőnkből, de Marcos, a báros lovagom megfenyegette, hogy ha egy ujjal is hozzáér a plakátomhoz, vele gyűlik meg a baja:)) Aztán meg otthon nyitva felejtettem a tetőablakot, és nem tűnt fel, hogy közben szakadni kezdett a jégeső, úgyhogy alaposan elázott:) de már megszáradt, és még él!
Amúgy a hétfő esti filmklub is nagyon jó volt, jól elmagyaráztam a sok idegesítő angol értelmiséginek, hogy miről szólnak igazából a filmek, amiket láttunk - a perverz bölcsész hajlam még egyáltalán nem halt ki belőlem, ne aggódjatok:))
Anika lemondta a hétfői talit, és még tolódik, de majd ha összejön, mesélek.
Tegnap meg Las Iguanasba megérkezett a rettegett mystery diner, aki normál vendégnek tetteti magát, de aztán egy 10 oldalas kérdőívet kell visszaküldenie a főfőfő menedzsmentnek, amiben minden icipici hülyeséget lepontoz, és az egész nagyon para. Persze pont én szolgáltam ki őket! Illetve hát nem tudjuk biztosan, hogy ők voltak, épp ez a mystery, de nagyon erős a gyanú. Végig halálra izgultam magam, hogy minden tökéletes legyen, és az is volt... amíg a pasi bele nem hányt a desszertjébe!!!! Hát ez elég sokkoló élmény volt, Dórit támadták le először az összehányt desszerttel, majd engem, és mi is majdnem elkezdtünk hányni legott:) De a helyzet diplomáciai aspektusaival egyedül kellett megbírkóznom. Szerencsére nem a kajánkat okolták, és utána hamar újra jókedvük lett, de azért borzasztó kínos volt... Hát, nagyon kiváncsi vagyok, mit fognak a reportba írni!
Utána még átmentünk a Casinóba egy sörre Dórival, Alex-szel (az ál-Nathan) és Josh-sal, a bulizós menedzserrel. Iszonyú sokat nevettem rajtuk, annyira angolok és annyira pasik és nagyon hülyék:) De rendkívül szórakoztató jelenségek. Részletesen elmesélték pl. az amszterdami pornómozival kapcsolatos élményeiket - itt nem reprodukálnám a sztorit, de mókás az ember főnökével ilyenekről beszélgetni:)
Hát mára ennyi, talán majd összejön lakótársakkal buli is - mesélek tovább, amint van alkalmam!

amelyben ismerkedik Southville-el

Azért vannak hátrányai is ennek a remek ferde tetőablaknak: példának okáért épp szellőztetni akartam, de szemerkél az eső, és konstatálnom kellett, hogy bizony beesik:))
De a jókedvem tart még - várom a további Iguanasos bulikat, és ma megyek a Watershed filmklubba, utána meg találkozom Anikával (akivel január óta, mikor emailben megismerkedtünk, tervezzük, hogy egyszer beülünk valahova, aztán 1 hónapig a főnököm volt, de most végre összehozzuk a dolgot:)).
Rendkívül hatékony napom volt: felfedeztem a Bedminster parade-ot, új helyi főutcámat, és sikerült postára adnom a fordítás maradékát, vennem egy íróasztalt és széket, amit holnap házhoz is szállítanak, továbbá egy tükröt a falra és egy vekkert; és nyitottam a bankban kamatozós savings számlát. Az utóbbira főleg büszke vagyok, mert még magyarul sem sikerült soha semmi pénzügyet elintéznem eddig (meg nem sikerült pénzemnek lennie sem:))). Lelkesedésemből kicsit visszavett, hogy utána az Asdában ötödszörre értettem meg, hogy a kasszás lány azt kérdezte, hogy segítsen-e bepakolni a zacskóba, de majd csak sikerül egyszer:)
Más dolgokban azonban kezdem britebbnek érezni magam, pl a szelektív hulladékgyűjtést már egész természetesnek veszem, és képzeljétek, tojásból is free range-et vettem (még mindig nem tudom, mi az magyarul - szabadon kapirgászós tojás??:) írjon kommentet, aki tudja). Pedig otthon sosem gondolkoztam el a csirkék boldogságán, csak itt valahogy olyan nagy a társadalmi nyomás: sokkal drágább a free range, de az olcsóra rá van írva nagy betűkkel, hogy FROM CAGED HENS (bezárt tyúkoktól), és ahányszor kinyitja az ember a hűtőt, megjelennek lelki szemei előtt szegény bezárt tyúkok - hát ez nekem sok:) Inkább többet fizetek.
Tegnap este fél 10 körül reménykedni kezdtünk az étteremben, hogy mindjárt bezárhatunk, de ekkor hirtelen beérkezett három új asztal - örültünk, képzelhetitek... Ráadásul nagyon nem akartak elmenni, egyre több és több mindent rendeltek, még zárórakor is, mi meg nagyon kevesen voltunk pincérek, és tudtuk, hogy ha sikerül is kiebrudalni őket, utána még órákig tart majd bepakolnunk a kinti bútorokat. Ezért, bevallom, talán nem voltam velük annyira elbűvölően kedves, mint érdemelték volna:) Amikor végre kérdték a számlát, úgy mellesleg megkérdezte a nő, hogy nem én vagyok-e Sheila exbérlője, mire mondtam, hogy de - kiderült, hogy ő meg Sue, a barátnője, akiről mindig hallottam! Kérdezte, hogy hogy jöttem ki Urschkával, mire a társaságból valaki más megkérdezte, hogy az Sheila pasija-e. Én nemakartam gonosz lenni, de Sue rögtön rávágta, hogy ki tudja... És nagyon elkezdtünk nevetni, mert annyira olyan szerepet tölt be tényleg Sheila életében, és úgy beszél róla, szóval vicces volt. Mindenesetre végül jól alakult a találkozás, és megbocsátottam, hogy miattuk vasárnap is jó későn végeztem, pedig akkor nem szokás.
Steph, a francia menedzser lány pedig búcsút vett tőlünk, mostantól a kis Iguanasban fog dolgozni. A végére egészen megkedveltem, meg főleg megsajnáltam - nagyon csúnya szegény, és a buliban olyan szerencsétlennek és magányosnak tűnt. Meg jószívű lány, de nem bánom, hogy elmegy, mert - mint már említettem - a legkisebb mértékben sem működött közöttünk a kommunikáció. Annyira félreértettük mindig egymást, hogy már egészen abszurd drámába illő társalgásokat folytattunk olykor: a pénteki bulin pl. mikor készült hazamenni, kértem, hogy adja vissza a pénzem és a ruhatárjegyem, amit a zsebhiányomra való tekintettel ő őrzött; kérésemre háromszor azt felelte, hogy holnap déltől zárásig dolgozik:))) Negyedszerre végül visszaadta.
A fura incidenseknél maradva: tegnap meg elfogyott a rendes fólia, és alufóliába kellett csomagolni a díszgyümölcsöket: a csuklyás ananász-szörnyből Dórival dementort csináltunk:) hát ilyen mókásan telnek a napok...

amelyben végre bulizni megy

Teljesen sorsszerű módon abban a pillanatban, hogy elköltöztem, össznépi buli szerveződött a Las Iguanasba, és elhívtak engem is:) Tegnap éjjel munka után elmentünk egy szórakozóhelyre ahol brazil parti volt, és annyira jól éreztem magam! Mindenki tök kedves volt, és annyira más így dolgozni, hogy bulizunk is együtt. A kedvencem Marcos, a brazil báros (ő tényleg jóval idősebb, ellentétben Pavollal, aki a közhiedelem ellenére nem volt az:)), és nagyon jófej meg szeretetreméltó. Még Josh, az egyik menedzser is jött velünk, és ott táncolt a többiekkel! Alex, az ál-Nathan meg táncolni is szakasztott úgy táncol, mint Nathan, és ugyanúgy felemeli az embereket - aki ismeri, tudja mire gondolok:)
Mikor fél 4kor kidobtak minket onnan (mármint bezárt a hely), még átmentünk a szomszéd casinóba, ami az összes las iguanasos törzshelye, mert csak az van nyitva későig. Rendesen be kellett iratkozni, kaptam tagsági kártyát is! Nagyon vicces, életemben nem is voltam casinóban. De persze csak iszogatni meg dumálni megyünk, nem játszani, és nem is fogok semmiképp - Alex rulettezett kicsit...
Mindenesetre teljesen más színben látom a világot, és remélem, ezentúl sokat fogok ide-oda járni velük. Na most rohanok mert elkések!

amelyben Sheilától búcsúzik

Tegnap este nagyon morcos lettem, mert mégsem mentünk aztán lakótársakkal sehova... Steven és Gabriella rájöttek, hogy ma elutaznak 3 napra, és még el sem kezdtek pakolni meg szállást foglalni:) Flavio meg nem akart nélkülük. De mind mondták, hogy majd pótoljuk be, meg ne haragudjak, meg minden, szóval semmi szörnyű nem történt tulajdonképp, csak nagyon beleéltem már magam, és annyira bosszantott, hogy mégsem.
Viszont Steven megmutatta, hogy hogy működik a zuhany, ez nagy előrelépés:)
Nickkel meg elkezdtem dumálni, mikor éjfélkor hazajött a pubjából - kiderült, hogy menedzser, és előtte az Iguanas melletti étteremben is az volt. Amúgy már kirajzolódtak az erőviszonyok: ő idősebb, érettebb, tekintélyesebb és gazdagabb mi hármunknál (Steven, Flavio, én), és elkülönültebb életet él, az ő neve sosem merül fel sörözés meg ilyesmi terén. Nem is értettem, hogy miért bérel szobát, ha menedzser, de ki is derült tegnap, hogy elköltözik hamarosan egy saját lakásba. Viszont tökjó volt beszélgetni vele éjjel az éttermekről meg vendégekről meg pincérkedésről, imádok ilyen szakmabeliekkel beszélgetni a munkámról:) Mint a felvételi beszélgetésben Iguanasban Eoinnal, amikor egy óráig meséltem az összes Pizza Hutos tapasztalatom és benyomásom.
Ez által viszont nem is 2 hanem 3 új ember beköltözése lebeg a horizontot...
Sheilával 2 emailt váltottam, amióta elköltöztem, és nem tolakodó egyáltalán, de mégis érződik mindig a levelein, hogy szomorú, hogy elmentem. Az utolsó 3 hét elég nehéz volt, mert mindig sopánkodott, hogy milyen rossz lesz nélkülem... és minden egyes nap megkérdezte, hogy miért is költözöm el tulajdonképp, mire én szépen elmagyaráztam minden nap, de egyszerűen nem értette. És hát tényleg ciki volt kicsit, hogy minden éjjel lejött értem kocsival, de annyira ragaszkodott hozzá - én meg annyira nem tudtam volna máshogy hazajutni:)
De ez tényleg óriási teher volt, mert ha ennyi áldozatot hoz értem, akkor nyilvánvaló, hogy azt a nagyon kevés szabadidőmet, ami van, kötelező vele tölteni, és még esély sem volt szóbaállni mással. Amikor Évi és Nóri meglátogattak, velük is nagyon barátkozni akart, le sem lehetett vakarni magunkról - ami bosszantott, mert olyan kevés időm volt velük...
Közben meg persze nem akarom valami hárpiának beállítani, mert irtó helyes és vicces nő, és rengeteget nevettünk együtt, és tök szeretetreméltó, meg hát szörnyű élete volt - de attól még sajnos nagyon nehéz vele. Akart magyarul is tanulni, ezeket a szavakat tudja: szia, igen, nem, köszönöm, és büdös farkaskutya:)) (az utóbbi jelző nem sértés hanem állapotleírás:)). Sokszor bűntudatom van, hogy otthagytam, miközben pontosan tudom, hogy az én életem szempontjából szörnyű destruktív dolog volt a vele való szimbiózis, és az egyetlen előre mutató választás az elköltözés volt. Remélem, talán az, hogy most rádöbbent, hogy mennyire szenved a magánytól, segít neki abban, hogy ő is lépjen valamit előre.
Tegnap még az történt, hogy eszembe jutott Romi londoni volt osztálytársam, akivel kb 1 éve rengeteget chateltem egyszer, és kiderült, hogy nem is utált az egész osztály 2 éven át, mikor én azt hittem, hogy igen:) Akkor egy éve az USAban volt, de tegnap megkérdeztem, hogy hátha visszajött már Angliába - és talált, süllyedt! Londonban van, májusban felmegyek majd és találkozunk, nagyon izgatottak vagyunk mindketten:)

amelyben bemutatja Las Iguanast

Gyönyörű tavasz kezdődik az új életemmel együtt, na persze itt a szigetországban sose tudni, mit hoz a holnap az időjárás terén, de ma pont rámsüt a napocska a ferde ablakomon át, nagyon jó érzés. Éjjel meg a fejem fölött volt a göncölszekér.
Tegnap éjjel rejtélyes módon elromlott az internet, és ma reggel sem akart működni, de aztán Flavio, az olasz lakótárs  megszerelte!! Annyira jó érzés, hogy ilyen fiúkkal lakik az ember, akik megszerelnek dolgokat:) Nagyon jól esett, hogy ilyen segítőkész (és még ért is hozzá...)
Na, a 3 "őslakost" már ismerem: Flavio a bristoli egyetemen kutat és vegyész; a másik 2 angol, Nick egy közeli pub vezetője, Steven pedig az egyetem kezdés előtt valamit szakmai gyakorol egy irodában, gondolom business dolgokat fog aztán tanulni. Itt van Steven chilei barátnője is pár napig, aki nagyon helyes. Ben, a leendő közvetlen szomszédom itt a padláson, hétvégén költözik be, és aztán még egy 
ember lesz majd.
Mindenki rokonszenves, de elég keveset tudtunk eddig beszélni - ma este viszont talán elmegyünk kicsit vhova, nagyon örülnék neki! Pénteken meg az Iguanasos kollégák hívtak el bulizni, és hétfőn találkozom végre Anikával is, szóval van remény:)
Amúgy Iguanas nagyon jó, csak azt utálom, hogy sokszor vagyunk késő éjjelig, mikor zárunk. De maga a pincérkedés meg a hangulat, zene, kaják, azok nagyon tetszenek, és a legtöbb munkatársam is. Van egy magyar lány, Dóri, akit nagyon kedvelek, ő a fő "bizalmasom"; a brazilok is mind jófejek, nagyon közeliek és barátságosak: a pincérek, Felipe és Rubia, meg a báros Marcos; aztán van 2 cseh lány, Michi és Lenka, akik néha félelmetesek, amikor mérgesek és idegesek, de azért jóindulatúak; van Stuart, az angol pincér aki gyönyörű és nyugodt és kedves (és van felesége); aztán a bárosok között van egy kanadai lány, Emie, és egy fiú, Frenchie (találjátok ki, ő honnan szárazik:)). Ja meg egy új angol bárosfiú, Alex, totál pontosan ugyanolyan, mint Nathan barátom, ami nagyon vicces és fura is. Mármint nem csak, hogy úgy néz ki, de pont úgy beszél, úgy mozog, olyan arcokat vág, olyan dolgokat mond, olyan dolgok történnek vele.... Hihetetlen!
A konyhások nagyrészt indiaiak, a főszakács a kedvencem, a többiek főleg idétlenek, de néha mókásak. És a következő héten jön még jó sok új ember...
A menedzserek közül Sarat, a főmenedzsert mindenki gyűlöli, és minden okunk megvan:) De a másik 2 menedzser, Josh és Eoin (ejtsd: owen) irtó helyesek és lazák és jófejek, főleg Eoint imádom, vele vagyok a legjobba minden főnök közül. Van még egy francia lány, Steph, de ő most elmegy, ami nem is baj, mert jószívű nő, de vmi teljesen áthidalhatatlan kommunikációs gát van közöttünk: nem csak az akcentusa miatt nem értek semmit, amit mond, hanem minden helyzetben pont az ellenkezőjét találja logikusnak mondani, annak, amit én mondanék:) És vica versa. Ebből már sok kalamajka adódott.
Az emberek figyeléséhez viszont tökéletes terep ez az étterem. A számlával együtt mindig kiviszünk egy lapot is, amit kitölthetnek, hogy hogy érezték magukat, mi a véleményük, stb... Az egyik asztalom pár napja ráírta, hogy épp ott, az étkezés alatt kérte meg a pasi a nőnek a kezét!! Hihetetlen ilyen helyzeteknek a részesévé válni. Pár napja meg kiszolgáltam egy süketnéma párost, hát az is elég döbbenetes élmény volt... Képzelhetitek, hogy nem egyszerű, de asszem, mindent megkaptak, amit akartak:)
Ja és az is fura, hogy jó sok magyar él itt, és volt már, hogy én szolgáltam ki őket. Hülyén fog hangzani, de képzeljétek, totál összezavarodtam, és rájöttem, hogy egyáltalán nem tudok magyarul pincér lenni! Mármint nem tudom, mit mondjak:) És úgy éreztem, mintha lelepleztek volna valahogy a szerepjátszásomban, levették volna a maszkomat.
Tegnap a Son of Rambow c. filmet zokogtam végig (néha kezdem azt gondolni, hogy minden filmet rólam készítenek, vagy nemtom mivan, de annyira megérint érzelmileg minden, amit mostanában látok...). De nem szomorú, csak megható, és nagyon szép és vicces is - úgy hallom, nincs kilátásban a magyar bemutató, de ha lesz majd, nézzétek meg!

amelyben paplant vesz

Ha itt kezdenéd olvasni: ez a fejezet a hidas folytatása, menj vissza ahhoz!
A szoba bájos mivolta és szuper elhelyezkedése (15 p a las iguanas és a belváros) mellett azért vannak hátulütők is. Pl hogy nem tudom, kik a lakótársaim:) Totál őrület volt az elmúlt pár hét a fordítás miatt, amit végül hétfőn, a határidő napján - csodával határos módon - elküldtem, úgyhogy az egész költözés témával tegnap, a költözés napján kezdtem foglalkozni:) Úgy költöztem át koradélután, hogy senki sem volt itthon, és amikor éjfélkor hazaértem a munkából, 1 fiúval sikerült (fogmosás közben, pizsamában) megismerkednem. Ő Nick, angol, és van még 2 angol srác meg egy olasz. A hatodik lakótársat még keressük:) ill Dominic, a landlord keresi. Szóval róluk akkor tudok majd mesélni, ha magam is kicsit jobban informált leszek.
Az is nehéz ügy, hogy bútorozatlan szoba... Arra sikerült rávennem Dominicot, hogy ágyat szerezzen, ágyneműt és kékcsíkos ágyneműhuzatot pedig vettem magamnak. Életem első efféle vásárlása, nem is ment zökkenőmentesen: a paplanhuzatot tegnap éjjel kibontván konstatáltam, hogy nincsen rajta luk, amin a paplan beleférkőzhetne:) Szerencsére megvolt a blokk, ma visszamentem az Asdába, és miután a customer service fiúval halálra röhögtük magunkat az abszurd problémán, kicserélték egy lukasra.
A paplan pedig volt már velem moziban, mert akkor még Sheilánál laktam, mikor vettem, és heti 1 alkalmam volt bemenni a városba, ekkor intéztem minden teendőmet: paplanvétel és mozi:) amúgy Lars and the Real Girlt (plasztikszerelem) láttuk, a paplan és én - a jegyszedőnő, aki őrizte paplant, azt mondta, tetszett neki. Nekem is, nagyonnagyon.
De szóval nehéz így cuccok nélkül, nem is annyira az asztal-szék típusú dolog hiánya áthidalhatatlan (megint egy híd!), de pl. a fogas, tányér, fazék, evőeszköz, szappan, szemetes típusú dolog az bizony kéne:) Ma vettem szintén asdában (kb mint tesco) egy összeszerelhető műanyag fiókos szekrényt, amit nem tudtam volna hazahozni, ha az elvihetetlen bevásárlókocsik egyike (vmi biztonsági szerkezet megakadályozza, hogy kivigyék őket a parkolóból) meg nem könyörült volna rajtam, és mégis elvihetővé vált, egész hazáig kísért:) ahol aztán vagy 3 óra és 20 próbálkozás után sikerült is a szóbanforgó szekrénykét összeszerelni - semmi nem fér bele, de nagyon büszke vagyok a teljesítményre. Még hozzá illő szemeteskosarat és egy piros olvasólámpát is vettem:)
Az efféle kalandokon most is jókat nevetek, de azért az idegenség és a magány egyre nehezebb. Butlinsban valamiért nem éreztem át egyáltalán, hogy mennyi mindent hagyok ott Mo-n, no meg ott nagy szerencsémre találtam is barátokat, amit itt bristolban még nem igazán. És bevallom, sokszor azon találom magam, hogy az emeletes buszon, amit félóráig vártam a szakadó esőben, és összevissza rángat és nemlehet felmenni a lépcsőn és leesek, szóval azon kapom magam, hogy magyarul káromkodok fennhangon és szidom ezeket a rohadt hülye angolokat:)
Évi és Nóri látogatása amellett, hogy szuper volt, ráébresztett, hogy milyen lenne itt az életem, ha lennének barátaim, és hogy mennyire hiányzik mindenki.
Most el kell mennem moziba:) Filmklub tagként ingyenes premier előtti vetítésre vagyok jogosult, úgyhogy elszaladok (dejó, hogy ilyen közel van!) de aztán majd mesélek Las Iguanasról, Sheiláról és minden másról is!

amelyben hidak vannak

Szörnyen hiányzott az írás, sokáig nem volt semmi lehetőségem rá, és most persze azt se tom, hol kezdjem. Úgyis reménytelen lenne időrendi sorrendben haladni - inkább belevágok a közepibe, in medias res, aztán majd szép lassan kibontakoznak a szálak, felgombolyítom a fonalakat - 1 bejegyzésben úgysem lehet mindent, de a következő napokban több időm lesz.
Tehát: most hol vagyunk, hogyvagyunk, micsinálunk?
Végre elköltöztem új otthonomban, a southville-i házba, ahol a tetőtéri padlásszoba az enyém. az egyik fal kék, a másik piros (de a többi fehér, szal nem túl sötét), a szőnyegpadló kék, a plafon egyik fele ferde, a másik egyenes, és 12 sarok van:)  és vettem hozzá kékcsíkos ágyneműt. iszonyú jól néz ki a szoba, totál beleszerettem - főleg a 
ferde tetőablakba, amit ha kinyitok, kb a derekamig ér a plafon és a többi részem kikandikál az ég felé:) 
és látni az összes szomszédos tetőn folyó életet, mint a mary poppinsban a kéményseprők. meg még a padlásszoba kis hercegnője c. frances hodgson burnett regény jut mindig eszembe - no az vagyok én. két emeletet kell felmászni a szobácskámba (a konyha a földszinten van, fürdőszoba van az elsőn is), de annyira tetszik ez a tetőtéri lét, hogy egyelőre nem bánom.
Mint már múltkor jeleztem, 3 hídon át sétálok haza a munkából, imádom. de a cím nem erre utal elsősorban, hanem arra, hogy amikor itt voltak Évi és Nóri barátnőim 3 napig, sikerült végre átmennem azon a rohadt függőhídon amitől annyira rettegtem, és irtó büszke vagyok magamra. nem úgy értem, hogy rohadt, hogy ne lenne gyönyörű és lenyűgöző - csak nagyon bosszantott, hogy így félek tőle, és óriási öröm volt legyőzni.
Amúgy elég nehéz időszak, tele félelmekkel és legyőzni valókkal. Talán most új élet kezdődik itt a piroskék szobában - remélem. Folytatom hamarosan (csak felforrt a rizs, asszem:))