amelyben ismerkedik Southville-el

Azért vannak hátrányai is ennek a remek ferde tetőablaknak: példának okáért épp szellőztetni akartam, de szemerkél az eső, és konstatálnom kellett, hogy bizony beesik:))
De a jókedvem tart még - várom a további Iguanasos bulikat, és ma megyek a Watershed filmklubba, utána meg találkozom Anikával (akivel január óta, mikor emailben megismerkedtünk, tervezzük, hogy egyszer beülünk valahova, aztán 1 hónapig a főnököm volt, de most végre összehozzuk a dolgot:)).
Rendkívül hatékony napom volt: felfedeztem a Bedminster parade-ot, új helyi főutcámat, és sikerült postára adnom a fordítás maradékát, vennem egy íróasztalt és széket, amit holnap házhoz is szállítanak, továbbá egy tükröt a falra és egy vekkert; és nyitottam a bankban kamatozós savings számlát. Az utóbbira főleg büszke vagyok, mert még magyarul sem sikerült soha semmi pénzügyet elintéznem eddig (meg nem sikerült pénzemnek lennie sem:))). Lelkesedésemből kicsit visszavett, hogy utána az Asdában ötödszörre értettem meg, hogy a kasszás lány azt kérdezte, hogy segítsen-e bepakolni a zacskóba, de majd csak sikerül egyszer:)
Más dolgokban azonban kezdem britebbnek érezni magam, pl a szelektív hulladékgyűjtést már egész természetesnek veszem, és képzeljétek, tojásból is free range-et vettem (még mindig nem tudom, mi az magyarul - szabadon kapirgászós tojás??:) írjon kommentet, aki tudja). Pedig otthon sosem gondolkoztam el a csirkék boldogságán, csak itt valahogy olyan nagy a társadalmi nyomás: sokkal drágább a free range, de az olcsóra rá van írva nagy betűkkel, hogy FROM CAGED HENS (bezárt tyúkoktól), és ahányszor kinyitja az ember a hűtőt, megjelennek lelki szemei előtt szegény bezárt tyúkok - hát ez nekem sok:) Inkább többet fizetek.
Tegnap este fél 10 körül reménykedni kezdtünk az étteremben, hogy mindjárt bezárhatunk, de ekkor hirtelen beérkezett három új asztal - örültünk, képzelhetitek... Ráadásul nagyon nem akartak elmenni, egyre több és több mindent rendeltek, még zárórakor is, mi meg nagyon kevesen voltunk pincérek, és tudtuk, hogy ha sikerül is kiebrudalni őket, utána még órákig tart majd bepakolnunk a kinti bútorokat. Ezért, bevallom, talán nem voltam velük annyira elbűvölően kedves, mint érdemelték volna:) Amikor végre kérdték a számlát, úgy mellesleg megkérdezte a nő, hogy nem én vagyok-e Sheila exbérlője, mire mondtam, hogy de - kiderült, hogy ő meg Sue, a barátnője, akiről mindig hallottam! Kérdezte, hogy hogy jöttem ki Urschkával, mire a társaságból valaki más megkérdezte, hogy az Sheila pasija-e. Én nemakartam gonosz lenni, de Sue rögtön rávágta, hogy ki tudja... És nagyon elkezdtünk nevetni, mert annyira olyan szerepet tölt be tényleg Sheila életében, és úgy beszél róla, szóval vicces volt. Mindenesetre végül jól alakult a találkozás, és megbocsátottam, hogy miattuk vasárnap is jó későn végeztem, pedig akkor nem szokás.
Steph, a francia menedzser lány pedig búcsút vett tőlünk, mostantól a kis Iguanasban fog dolgozni. A végére egészen megkedveltem, meg főleg megsajnáltam - nagyon csúnya szegény, és a buliban olyan szerencsétlennek és magányosnak tűnt. Meg jószívű lány, de nem bánom, hogy elmegy, mert - mint már említettem - a legkisebb mértékben sem működött közöttünk a kommunikáció. Annyira félreértettük mindig egymást, hogy már egészen abszurd drámába illő társalgásokat folytattunk olykor: a pénteki bulin pl. mikor készült hazamenni, kértem, hogy adja vissza a pénzem és a ruhatárjegyem, amit a zsebhiányomra való tekintettel ő őrzött; kérésemre háromszor azt felelte, hogy holnap déltől zárásig dolgozik:))) Negyedszerre végül visszaadta.
A fura incidenseknél maradva: tegnap meg elfogyott a rendes fólia, és alufóliába kellett csomagolni a díszgyümölcsöket: a csuklyás ananász-szörnyből Dórival dementort csináltunk:) hát ilyen mókásan telnek a napok...