amelyben Sheilától búcsúzik

Tegnap este nagyon morcos lettem, mert mégsem mentünk aztán lakótársakkal sehova... Steven és Gabriella rájöttek, hogy ma elutaznak 3 napra, és még el sem kezdtek pakolni meg szállást foglalni:) Flavio meg nem akart nélkülük. De mind mondták, hogy majd pótoljuk be, meg ne haragudjak, meg minden, szóval semmi szörnyű nem történt tulajdonképp, csak nagyon beleéltem már magam, és annyira bosszantott, hogy mégsem.
Viszont Steven megmutatta, hogy hogy működik a zuhany, ez nagy előrelépés:)
Nickkel meg elkezdtem dumálni, mikor éjfélkor hazajött a pubjából - kiderült, hogy menedzser, és előtte az Iguanas melletti étteremben is az volt. Amúgy már kirajzolódtak az erőviszonyok: ő idősebb, érettebb, tekintélyesebb és gazdagabb mi hármunknál (Steven, Flavio, én), és elkülönültebb életet él, az ő neve sosem merül fel sörözés meg ilyesmi terén. Nem is értettem, hogy miért bérel szobát, ha menedzser, de ki is derült tegnap, hogy elköltözik hamarosan egy saját lakásba. Viszont tökjó volt beszélgetni vele éjjel az éttermekről meg vendégekről meg pincérkedésről, imádok ilyen szakmabeliekkel beszélgetni a munkámról:) Mint a felvételi beszélgetésben Iguanasban Eoinnal, amikor egy óráig meséltem az összes Pizza Hutos tapasztalatom és benyomásom.
Ez által viszont nem is 2 hanem 3 új ember beköltözése lebeg a horizontot...
Sheilával 2 emailt váltottam, amióta elköltöztem, és nem tolakodó egyáltalán, de mégis érződik mindig a levelein, hogy szomorú, hogy elmentem. Az utolsó 3 hét elég nehéz volt, mert mindig sopánkodott, hogy milyen rossz lesz nélkülem... és minden egyes nap megkérdezte, hogy miért is költözöm el tulajdonképp, mire én szépen elmagyaráztam minden nap, de egyszerűen nem értette. És hát tényleg ciki volt kicsit, hogy minden éjjel lejött értem kocsival, de annyira ragaszkodott hozzá - én meg annyira nem tudtam volna máshogy hazajutni:)
De ez tényleg óriási teher volt, mert ha ennyi áldozatot hoz értem, akkor nyilvánvaló, hogy azt a nagyon kevés szabadidőmet, ami van, kötelező vele tölteni, és még esély sem volt szóbaállni mással. Amikor Évi és Nóri meglátogattak, velük is nagyon barátkozni akart, le sem lehetett vakarni magunkról - ami bosszantott, mert olyan kevés időm volt velük...
Közben meg persze nem akarom valami hárpiának beállítani, mert irtó helyes és vicces nő, és rengeteget nevettünk együtt, és tök szeretetreméltó, meg hát szörnyű élete volt - de attól még sajnos nagyon nehéz vele. Akart magyarul is tanulni, ezeket a szavakat tudja: szia, igen, nem, köszönöm, és büdös farkaskutya:)) (az utóbbi jelző nem sértés hanem állapotleírás:)). Sokszor bűntudatom van, hogy otthagytam, miközben pontosan tudom, hogy az én életem szempontjából szörnyű destruktív dolog volt a vele való szimbiózis, és az egyetlen előre mutató választás az elköltözés volt. Remélem, talán az, hogy most rádöbbent, hogy mennyire szenved a magánytól, segít neki abban, hogy ő is lépjen valamit előre.
Tegnap még az történt, hogy eszembe jutott Romi londoni volt osztálytársam, akivel kb 1 éve rengeteget chateltem egyszer, és kiderült, hogy nem is utált az egész osztály 2 éven át, mikor én azt hittem, hogy igen:) Akkor egy éve az USAban volt, de tegnap megkérdeztem, hogy hátha visszajött már Angliába - és talált, süllyedt! Londonban van, májusban felmegyek majd és találkozunk, nagyon izgatottak vagyunk mindketten:)